Köznevelés - az Oktatási Minisztérium hetilapja

A lap 2005. évi 37. számában 7 oldalt szentelt A játék - az nem játék! című összeállításnak, amelyet Csordás Dániel jegyez.

Tészabó Júlia, az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karának oktatója a játék szerepének változásáról a történelem folyamán, a játékok különböző anyagairól, az eszköztelen játékról beszélt.
A hazai játéktervezés problémáiról Demjén Imre Munkácsy díjas tervezőművész és Budavári István, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára szóltak. A nagyarányú import, a játéktervezés oktatásának háttérbe szorítása nehezíti nálunk játéktervezői életpályák kibontakozását. A játék a nevelődésben betöltött nélkülözhetetlen szerepét számos példával illusztrálják.
Kriston Vízi József játékkutató náluk kedvezőbben ítéli meg a hazai játékkultúra állapotát. Ő a legnagyobb veszélyt a múlt játékkultúrája iránti nosztalgiában látja és dícséri a jelen hazai játékalkotóinak eredményességét. Felhívja a figyelmet a Nyugatmagyarországi Egyetem frissen végzett játéktervezőire (Forgó 2005/2. 5-6. o.). Játék- és taneszköz-rendeletet sürget, a hazai szellemi termékek előnyben részesítését. Játékház komplex intézményt képzelt el a játékalkotók munkájának segítésére és tesztelésére.

Két gyermek is nyilatkozik: Cintit az állatfodrászat köti le és matricákat cserél, Dani kedvence egy számítógépes játék és a Lego meg a bogarászás, és nem szereti a társasjátékot. Egy iskolaigazgató, Szontágh Pál is megszólal. Ő hátrányos helyzetű tanulói számára a sikerélmény lehetőségét nyújtja játékos, csoportos tevékenységekben, a napközi kézműves foglalkozásain, de népi játék és néptánc is van az iskolában. Tunyogi Erzsébet egyedülálló módszerével halmozottan sérült gyermekek fejlesztését, cselekvő emberré válását segíti Gyógyító Játszóházában. Megtanítja a szülőket gyermekükkel együtt játszani, s ezáltal hozzásegíti őket ahhoz, hogy annak fejlesztőivé válhassanak.

Az írás Társaságunk tagjaiként mutatja be a megszólalókat, kivéve közülük az iskolaigazgatót és a két gyereket. A bevezetőben szép jellemzést olvashatunk:

"Kevésbé ismert a neve Kiss Áronnak (1845-1908) a pedagógusnak, aki Közép-Európában elsőként kutatta fel és gyűjtötte össze a hazai játékokat, játszási szokásokat. Az ő szellemiségét őrzi a Kiss Áron Magyar Játék Társaság, amelynek tagjai a játékot a legtermészetesebb, nélkülözhetetlen gyermeki tevékenységnek tartják, és a hazai játékkultúra értékeinek felkutatására, terjesztésére és korszerű továbbfejlesztésére törekednek."

E méltató hangnem sajnos megváltozik.

Kriston Vízi József így nyilatkozik:
"Felmerül a kérdés, hogy a múlt játékkultúrája iránti évtizedek óta érezhető nosztalgia nem vezet-e minket tévútra. Nem sugallja-e azt, hogy bezzeg régen többet, szebben, erkölcsösebben játszottak a gyerekek? Ennél sokkal árnyaltabb a helyzet."
A riporteri kérdés ezt követően így hangzott: "Úgy tűnik, mintha a játéktársaság csupa olyan emberből állna, akik máglyára vetnék az összes Barbie babát, és fajátékokkal és csutkababákkal árasztanák el a gyerekszobákat ..."
Mire a válasz: "Ezzel a kritikával teljesen egyetértek. A játéktársaságban van egy sajátos vonulat, amely megerősítette a létezésünkkel kapcsolatos félreértéseket... A képernyőn megjelenő játék sokszor nem alávalóbb, mint egy középszerű, unalomig egymásról koppintott, fából készült játék, ami koszolódik, színét veszti, kihullik az alkatrésze. Nekünk abban is meg kell erősítenünk a játékkal ismerkedő embereket, hogy nem csak a poros skanzenekben és néprajzi kiállításokon lévő tárgyak az igazi játékok. Ezek nagy részét felnőttek készítették, sokszor nem is gyerekek számára. A játékkiállítások jó része nem más, mint reprezentatív tárgyak felvonultatása, ami lenyűgözheti a felnőtteket, hogy milyen ügyes volt a mesterember..."

Társaságunkkal, tevékenységével sajnálatosan bánik el az összeállítás. Szóba se kerül annak sokirányú működése, figyelmen kívül marad az arról rendelkezésre álló bőséges, rendszeres információ, amely Forgó lapunk 6 évfolyamában és honlapunkon megtalálható, sőt, ezek említése is elmarad. Ehelyett a riporter leírta, ami neki úgy tűnik - éspedig hogy "máglyára vetnék"... Ezt követően Kriston Vízi József - akinek vezetése alatt egykor országos, sőt határon túli ismertséget szereztek a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely kiállításai - egy, a Társaságban lévő vonulat vízióját vázolja fel, amelynek érdeklődési körébe tartozó - a néprajzi kiállításokon látható hagyományos - játékokról elmondja lesújtó véleményét. Ezután már nem kell sokat töprengenünk, honnan eredt a "máglyára vetni" gondolata. Mert ezek égnének aztán igazán! A Játék Társaságban (és nem játéktársaságban!) ilyesfajta szándéknak aligha akadhatott bárki a nyomára.

Ezek aztán igazi félreértések. A tűzzel játszani veszélyes! A kultúra értékeit többször vetették máglyára a történelem rossz korszakaiban. Szívesen vennénk, ha az ezt a beszélgetést közlő lap valós képet mutatna be a Kiss Áron Magyar Játék Társaság tagjainak - akik közül jó néhányan ténylegesen megmentettek játékszereket a tűzre vetéstől - hagyományos és modern játékokat egyaránt tisztelő, megismerésüket elősegítő tevékenységéről. Uram bocsá' - a Forgóban méltatott Barbie-kiállításokról is. Ha arról írnának: mit tesz a Társaság, nem lenne szükséges következtetgetni, mit tenne legszívesebben. Ha engem kérdeznének: a végzett munkánkról írott cikket olvasnék szívesebben.

Azt hiszem, többünknek lenne mondanivalója mind a fentiek tartalmával, mind azzal az eljárással kapcsolatban, hogy a vonulat meghatározása és megkeresése elmaradt - s ha találtak volna ilyet, annak kifürkészése is: mit forgat az a fejében?

Györgyi Erzsébet