Porcsalmáról

«Szerzőink «Vissza a cikkek listájához

Pektor Gabriella:

Amikor a lélek megpihen…

Pedagógusként számomra mindig a szeptember jelenti az új év kezdetét, így most július derekán elmondhatom, hogy bizony egy igen tisztességesen átdolgozott évet hagytam magam után. S mivel a szakmámat úgy gyakorolom, hogy nem áll mögöttem egy intézmény, bevallom a nyár számomra nem a tétlenkedés, az önfeledt pihenés és feltöltődés időszaka. Régóta nem voltam már nyaralni és egy kicsit kikapcsolódni. Sajnos az utóbbi időben sok szomorúság ért, rengeteg gonddal kellett szembenézni, mint manapság sokunknak. A feleslegesen lefolytatott viták, hiábavaló küzdelmek bevallom, kezdték kicsit felemészteni az energiáimat.

Úgy érzem, elég harcedzett ember vagyok, s erőt ad mások még nagyobb problémája. Négy éve dolgozom többek között súlyos betegségekkel küzdő gyermekekkel. Az ő és családjuk gondjai mellett a problémáim szinte nevetségesek.

Azt mondják sokan, a lélek nem tud fájni. Elhiszem, de valószínűleg már mások is érezték azt a nem túl kellemes érzést, amikor az ember úgy érzi abroncsban van a teste és nem kap levegőt. Érzi, hogy szeretné szétfeszíteni, de nem tudja és nem is szabad. Teszi a dolgát becsülettel, minden erejét összeszedve, hogy önmagából derűt és szeretetet árasszon, mert szükség van a munkájához erre a belőle áradó örömenergiából másoknak. Ám néha ezt az energiaraktárt, önmagunk raktárait fel kell tölteni ahhoz, hogy adni tudjunk és ne betegítsük meg hiányukkal önmagunkat.

Mindenkinek máshol vannak ezek a titkos raktárak, ahonnan töltekezni lehet. Elárulom az enyémet és boldogan meg is osztom azzal, aki még a sajátjára nem lelt rá. Gazdag forrásaim vannak, szerteágazóak, csak el kell jutni hozzájuk, s az út bizony néha nem olyan egyszerű.

Nem is tudom hirtelen melyikkel kezdjem? Mindegyik fontos számomra, s nem akarom egyiket sem megbántani azzal, hogy nem említem meg. Joggal kérdezhetik, miért teszem, s vajon kíváncsi-e rá egyáltalán valaki? Ezen én is sokszor töprengtem, de ismerik ugye azt a mondást, hogy az okos ember a mások kárán tanul… valahogyan én is így vagyok ezzel. Szeretném az örömömet megosztani másokkal, szeretnék segíteni abban, hogyan csendesíthetik le háborgó lelküket a rászorulók, milyen egyszerű praktikákkal adhatnak maguknak soha vissza nem térő boldogságperceket. Kiskoromban sokszor hallottam: Ne feküdj le haraggal! Igyekezz úgy élni, hogy ne bánts meg másokat! Mindig annyit vállalj csak, amennyit önmagad elbírsz… és még sok más hasonló bölcseletet.

Szeretem az életet és örülök, ha boldog és kiegyensúlyozott embereket látok magam körül. Gyakran kétségbe esem ha látom, milyen irányba fejlődik az emberiség. Rengeteg a gyűlölet, az irigység. A csecsemők sokszor már az anyatejjel együtt szívják magukba a mérgeket, s már a magzati életben is hátránnyal indulnak. Túl elnéző, megengedő lett ez a világ. Eltünedeznek az igazi emberi értékek, s ha néhány érző lelkű és szívű ember véletlenül rábukkan, hát hozzám hasonlóan fürdik az érzés mámorító tengerében. Velem is ezt történt. Több kis apró öröm, kedves figyelmesség, amitől szárnyakat kap a képzelet és megtelik a szív szeretettel és melegséggel. S ilyenkor ordítanék a boldogságtól ahogyan csak kifér a torkomon: Emberek, van még szeretet, érzelem, összetartozás, segítőszándék, jóakarat, amitől a lélek megnyugvást talál.

Első történet egy csésze kávé mellé

Egy kedves kisvárosba vittünk kirándulni egy busznyi beteg gyermeket. Az ötlet egy barátomé, kollégámé volt, aki szeretett volna valamit tenni ezekért a gyermekekért. Tőlem már sokat hallott róluk. Rengeteg örömteli előkészítő munka előzte meg az egynapos programot, melynek részletei a történet szempontjából nem annyira lényegesek. Egyszerű kirándulásnak indult, ahová egy bérelt busszal érkeztek a gyerekek. Semmi különöset nem akartunk, csak azt, hogy azt érezzék, hogy ők is gyerekek ,a nap értük is süt, nekik is megadatik, hogy focizzanak, horgásszanak a stégen, akkor is, ha némelyikük bizony egész nap szinte tolókocsira van utalva. Élvezzék a közös bográcsolás és előkészületeinek minden vidámságát. Fogadja be szemük és szívük azt a sok szépet, amit egy kedves hajóskapitánnyal a Körösön hajózva láthatnak, s örömükben osztozhassanak velük szüleik, testvéreik, nagyszüleik. Borús napnak indult ez a vasárnap, de mire a gyermekek megérkeztek, még a Nap is kisütött tiszteletükre. Boldogan néztek körül a Körös-parti igen egyszerű, de barátságos csónakházban, amit a helyi önkormányzat erre a napra alapítványunknak felajánlott. A számukra hosszú utazás után jóízűen falatozták meg azt a sajtos finomságot, aminek illata és íze fenséges volt. Talán attól is volt ennyire finom, mert a kedves János úr és felesége, akiknek pékségük van, meghallván tervezett jövetelünket, úgy döntöttek, hogy szeretnének ők is hozzájárulni a nap örömeihez azzal, hogy meglepik a gyerekeket egy kis tízóraival. Olyan volt ez, mint a mesékben… Szívük összes szeretetét belesütötték a délelőtti Sajtos masniba és a délutáni Habos álomba. A kisvárosokban szerencsére nemcsak a rosszhírek, de a jók is szélsebesen terjednek. A zöldséges krumplit ajándékozott nekünk, Gábor zenészbarátai pedig vidám és értékes gyerekdalokkal örvendeztette meg a gyerekeket.

A sétahajó kapitánya a városka története mellé még találós kérdéseket is összegyűjtött, s engedte a gyermekeket, hogy kapitányi sapkájában vezessék a hajót, természetesen szigorú felügyelete alatt.

A hajókázásból visszaérkezve a gyerekek boldogan játszottak tovább. Volt aki focizott a nagyijával, volt aki egy pillanatra sem engedte el a horgászbotot. Gábor lánya és tanítványai is eljöttek, hogy a gyerekekkel játszanak. Örömmel néztem végig a kis csapatunkon. Itt minden nagymama, anyuka, nővér, apuka, sofőr bácsi és még sokan mások mindenki anyukája, nagymamája volt. Mindenki figyelt mindenkire és a legnagyobb szeretettel vették körül a gyerekeket. Mindenki azt leste, hogyan tudna a másiknak örömet szerezni.

Észre sem vettük, de az idő nagyon elszaladt. Késő délutánra járt. Lassan ideje volt elindulni. Hosszú út állt még előttünk, de amit magunk mögött hagytunk , azt érdemes volt megtenni. A buszon hazafelé azon gondolkodtam, hogy ez a nap szinte magától szerveződött ilyenné, azáltal, hogy az emberek egy kicsit elfelejtették a saját gondjaikat és önkéntelenül is csak arra figyeltek, hogy minél több szeretetet adjanak másoknak, akik bizony a betegségben eltöltött idő alatt megtanulták azt, hogy az életet úgy kell élni, hogy minden percét élvezni kell.

Második történet egy csésze forró csoki mellé

Szinte alig ocsúdtam fel a kirándulás szivetmelengető érzéséből, ismét útra keltem, ezúttal Porcsalmára, ahol a Kiss Áron Magyar Játék Társaság egyhetes alkotó és játéktáborába előadóként csöppenhettem be egy napra. Az autóm tele volt mindenféle kellékkel, mellyel szerettem volna megismertetni az ottani lelkes kollégákat. A településre érve rendezett portákat, tiszta utcákat és kedves embereket láttam, akik boldogon kalauzoltak el a rendezvény egyik színhelyére a barátságos kis óvodába, ahol „Kati óvó néni”, az intézmény anyja, szinte régi kedves ismerősként fogadott. Kollégái is jöttünkre kiszaladtak, s jóformán köszönni sem volt időnk, pillanatok alatt azt a rengeteg holmit becipelték. A több száz kilométer levezetése után jólesett a finom kávé és az a közvetlen kedvesség, amivel fogadtak bennünket.

A hallgatóságot, aki jórészt pedagógusokból állt, mondandómmal szerettem volna egy kicsit felpezsdíteni, önbizalmukat növelni, hogy bizony munkánk egymásra épül, s ebben az építkezési szakaszban összefogásra, egymás munkájának elismerésére van szükség. Nem szabad lebecsülni az óvodapedagógusok munkáját, hiszen életreszóló alapokat tudnak nyújtani a csemetéknek. Fontos az ő hozzáértésük, szakértelmük, ha a magam szempontjából kiemelten csak a gyermek mozgásfejlesztését nézem. A saját programom lebonyolítása után igaz kicsit megkésve, de odaértem a koszorúzási ünnepségre, sajnos azonban a Kiss Áron emlékplakettek átadásáról már lemaradtam. A barátságos házasságkötő teremben finom rétesek vártak minden kedves táborlakót és odavetődött vendéget, akivel valóban illő kedvességgel és jómódorral bántak a házigazdák. Szinte már zavarbaejtő volt, az ahogyan viselkedtek minden nem helybéli látogatóval. Az ünnepséget Dinnyés József „daltulajdonos” éneke tette még közvetlenebbé, meghittebbé. Dalait már többen ismerték és csendesen dúdolva vele együtt nótáztak. Sajnos én nem, de figyeltem az embereket. Az átmunkálkodott hét után nem voltak fáradtak, valami érdekes, akkor még számomra megfogalmazhatatlan kifejezés volt az arcukon…

Dr. Kriston Vízi József mindenki számára érthető, közvetlen hangon szólt az egybegyűltekhez, mentes minden hivalkodástól, pedig joggal lehetett volna büszke újonnan megjelent könyvére, amit később dr. Györgyi Erzsébet, az egyik kitüntetett mutatott be a hallgatóságnak.

A könyv bemutatása előtt Szávai Géza, majd kedves felesége Szávai Ilona, a Pont kiadó szerkesztői, szerzői és vezetői kaptak szót. Bevallom, személyesen most találkoztam csak velük, de azt hiszem, vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor valaki olyan számunkra, mintha már évek óta ismernénk őket. A gondolatok, amiket Géza és Ilona megfogalmazott, olyanok voltak számomra, mintha a saját gondolataim keltek volna életre az ő megfogalmazásukban.

Igen, fontos a gyermek életében a játék. Igen, meg kell tanítani a gyermekeket játszani. Elő kell venni a rég elfeledett játékokat. Igen, szüksége van mindenkinek az „éltető játékra” ahhoz, hogy teste és lelke egészségesen fejlődjön. S ők teszik ezt már évek óta felkarolva, segítve a rászorulókat, s reményt adva alkotásaikkal a sok reményvesztett embernek. Lámpást tartva mindenkinek, aki csatlakozni kíván ehhez a lelkes csapathoz, melynek talán egy kicsit már én is tagja vagyok. A könyvek, melyeket tőlük ajándékba kaptunk ezen a napon, számomra már a címükkel is sokat segítenek: Ki vagyok én? S ekkor kezdtem megérteni azt az átszellemült tekinteteket az arcokon. Itt mindenki azért van itt, hogy segítsen, itt senkit nem a hatalomvágy vezérel, itt mindenki elismeri a másik nagyságát és a saját szakterületén megteszi a legtöbbet, amit csak tenni tud az ügy, a gyermek, a játék, az embernek maradás érdekében. S ekkor éreztem meg azt is, hogy az itteni vendéglátók a sok előkészület, szervezőmunka után, milyen hihetetlenül fáradtak lehetnek, de ebből én semmit sem éreztem, mert tudtak még mosolyogni, tudtak még mindenkivel egy-két kedves szót váltani, s arra is volt még erejük, hogy a távozókat kikísérjék, s útravalóval ellássák.

Bevallom, nehéz hét állt mögöttem, s ugyan invitáltak a maradásra, mégis úgy döntöttem, hogy haza megyek a családomhoz. Régen láttam őket, vágytam az otthonomra. Szerettem volna magammal vinni azt az érzést, ami itt költözött belém. Sok gondom van, mint annyi másnak, de ha ennyi kedves, jó szándékú, egyet akaró ember zárt egy kicsit a szívükbe, hát nem érhet semmi baj. Szeretem az embereket és bevallom, szeretem, ha engem is szeretettel vesznek körül. A szeretet, a mosoly, a kedvesség, amitől lehullnak a leplek, leomlanak a falak és széttörnek a szorító bilincsek. Ahogyan az „éltető játékra„ szüksége van minden gyermeknek, úgy a lélek nyugalmának megtanítására is nagyobb gondot kéne fordítanunk, s azokat is magunk felé fordítani, akik nem találják meg a megnyugvás felé vezető utat.

Szeretettel és köszönettel emlékezve Porcsalmára: Pektor Gabriella